Keresés ebben a blogban

2013. november 25., hétfő

Angyali dallam
 
Az angyalok, kik bennünk élnek,
Küldöttei ők a fénynek.
Ők, ki bennünk mindent látnak,
Szeretettel, bennünk szállnak.
Velünk vannak, hogyha fázunk,
Akkor is, ha bőrig ázunk.
Ha szívünk fáj, ők velünk vannak,
Erőt akkor, mindig adnak.


Refr:
Angyaloknak vidám tánca,
Csillagoknak szép románca…
Angyaloknak vidám tánca,
Vígan mozdul szoknyád ránca.

Az angyalok, kik bennünk élnek,
Testvéreik, ők a szélnek,
Örömzene szól felőlük,
Erőt meríthetsz belőlük.
Elméd csendjében meghallod,
Akkor is, ha be nem vallod,
Lágy hangjukat viszi a szél,
Minden lénynek, aki csak él…
Refr:
Angyaloknak vidám tánca,
Csillagoknak szép románca…
Angyaloknak vidám tánca,
Vígan mozdul szoknyád ránca.

Az angyalok, kik bennünk élnek,
Küldöttei ők a fénynek.
Ők, ki bennünk mindent látnak,
Rossz napunkon is szolgálnak…
Refr:
Angyaloknak vidám tánca,
Csillagoknak szép románca…
Angyaloknak vidám tánca,
Vígan mozdul szoknyád ránca.

GÁT

 
De szép a táj,
És hogy fáj,
Hogy a világ nem látja,
Mi mindennek van gátja.
Gátoljuk a Virágot,
Hiába alakítunk így világot,
Semmi látszata nincsen,
Úgyis elpusztul minden…
Gátoljuk az Állatot,
Ez a természetes Nálatok…
Hiába néznénk a sasokat.
Elpusztítunk nagyon sokat.
Gátoljuk a Földet,
Szemetelünk minden zöldet.
Mindegy, hogy erdő, vagy utca,
Az ember hiszi, úgyis megússza…
Azt gondoljuk, mindent lehet,
Mert a Földanya mindig ad telet.
És ha mégsem lesz örökké így,
Nem lesz örökké Föld, amiben higgy?!
Nyissd ki az ablakot,
És lélegezz egy nagyot…
Ez nem más, mint bűz,
Mi téged elűz…
Hol van már a friss levegő,
Az a finom szerteszét terjengő,
Semmihez sem hasonlítható csoda?!
Elűztük mind, de vajon hova?!
Miért építünk gátat?
E világ csak látszat!
Mert nem látja senki sem,
Hogy a föld elpusztul csendesen…
Sosem késő elkezdeni látni,
Nem kell a legrosszabbra várni.
Elindulni tudom, mindig nehéz út,
De tudnod kell: a világ, nem feneketlen kút!
Old fel a gátat,
A Világ nem várhat.
Míg a szennyezés az áldozatokat szedi,
A Világ, a neki adott jót, el nem feledi.
 

Az út...



Van-e rejtélyesebb és kézzel foghatatlanabb, mint maga az ÚT... Az út, amelyen nap mint nap járunk. Mást jelent minden ember számára, és mégis ugyanazt.

Az autós számára, a vezetés élvezet. Aki pedig sétálni szeret, annak nagyon nagy kincs egy csodás liget, telis-tele életet adó fákkal... Az autós járt úton megy, a kiépített utakon, ahol behatárolja őt, maga az út. Amíg a kiránduló bejárhatja az egész erdőt. Van, aki azt mondja, járt utat járatlanra ne cserélj. Van, aki az ellentétjében hisz. Az út megannyi lehetőséget takar. Hiszen az útban ott van a múlt is, és a jövő is… Sok-sok évvel ezelőtt még nem voltak aszfalt utak. Oh, igen, még kocsik sem… Az út, sok mindenről tudna mesélni. A szekerekről, amik rajta jártak, a lovakról, abból az időből, amikor még szekerek sem voltak. Meg elsősorban rólunk, emberekről. Vajon, már akkor is szennyeztük, amikor még utak sem voltak?
Akkor még csak egy-egy ösvényt vágtunk, hogy eljuthassunk egymáshoz, és némi élelmet szerezzünk. Most meg már mindenki más úton jár... Az autósnak, a gyalogosnak és még a kerékpárosoknak is külön útja van. Külön úton járunk és mégis ugyanazon… Nem különös? Az úton, amelyet mi építettünk. Ahogy minden másnak, az útnak is megvan a maga története. Az útkészítő meséje, az aszfalt meséje… A sínek meséje. Elfogadjuk őket, anélkül, hogy tudnánk mennyi élet, mennyi munka van bennük. Nekünk már az út természetes…
Mindannyian részesei vagyunk ennek az útnak, aki valaha úton járt. Mindannyian utakon járunk, egyikünk sem kivétel. Az aszfalt útján, az életünk útján. A keleti filozófia szerint a tao útján. Rászülettünk az útra, megannyi ember, megannyi kultúra. Eszmék, vallások, hitek. Ezeket hordozzuk magunkkal. Néha, meg, meg állunk, s töprengünk. Vajon az út választ minket, vagy mi őt? Mondhatnánk úgy is, hogy vajon az út álmod minket, vagy mi az utat? Ki tudja… Egy-egy elágazásnál pedig van, néha eltűnődünk, jó úton járunk vajon, vagy eltévedtünk? Melyik úton menjünk tovább? Megannyi lehetőség, megannyi választás…
Miközben a magunk útján járunk, összefutunk másokkal is. Van, hogy jó darabig együtt megyünk tovább, van, hogy elsodor az út, hogy aztán ismét találkozhassunk...Van, akiket megszeretünk, azonban mégsem látjuk őket többé viszont. Szívünk megtelik fájdalommal és sírva folytatjuk, tudva, nélkülük már nem ugyanaz… De szívünk mélyén tudjunk, örülnünk kell, hogy ismerhettük őket, és örömmel gondolunk vissza a velük töltött időre...
Van, hogy olyanokkal futunk össze, akiket nem nagyon kedvelünk. Tőlük pedig mindig tanulunk valamit, önmagunkról.
Az úton nem csak emberek kísérnek minket, hanem láthatatlan társaink is. Az érzelmek, a gondolataink. A szeretet, a harag, a félelem, a fájdalom, az öröm, a nevetés, a szerelem, és megannyi különös megfoghatatlan testvérünk. Akárcsak az ötletek, és a zene, az alkotás. Ők is kísérnek, és néha a legkülönösebb pillanatban találnak meg minket. A gondolataink előbb utóbb kézzel foghatóakká válnak, így születhetett meg valahogy a pénz is, a pénz útja… Megannyi út, megannyi történet…
Fel is cserélhetjük őt… Autósokból, biciklissé válhatunk, vagy akár gyalogosok is. Közben pedig játszunk, és harcolunk…
Van, aki letér az útról, hogy visszatérhessen rá. Van, hogy elveszünk, eltévedünk, reményvesztetten bandukolunk, s amikor a legkevésbé számítunk rá, akkor találjuk meg a helyes utat. Van, hogy egy másik kéz segít, van, amikor saját magunk, s van, amikor magunk sem tudjuk ki is, aki segít… Van, amikor önmagunk mögé nézve, mi magunk segítünk másoknak az úton...
Vajon, ha az út beszélni tudna, mit mondana nekünk? Talán, azt, hogy vigyázzunk egymásra, vagy őrá? Talán azt is mondaná, hogy ne siessünk annyira, kicsit lassítsunk. Azt is megsúgná, hogy, minden lépés ugyanolyan szép, amit megteszünk rajta, mert mindegyik különleges és egyedi. Rohanunk a végcél felé, nem is látva, milyen szép is maga az út…
Az út néha homályos, és ködös. A nagy köd eltakarja, merre is kellene mennünk. Pedig az út ott van, csak mi látjuk homályosan. Mi mégis rohanunk a nagy ködben is. Rohanunk, néha magunk sem tudjuk, hova. Cél az, amit el akarunk érni? S jó cél-e az? Vagy csak annak hisszük? Vajon, ha megérkeztünk örülünk-e, vagy máris mennék egy másik cél felé?
Az úton néha alig látjuk magát az utat, de az út ezt mégsem veszi zokon… Vagy mégis? Ezért gördít talán elénk annyi akadályt? Tűzet, vizet, hogy elárassza saját magát? Vagy fordítva, mi tesszük ezt ővele? Ok, és okozat… Alkotni jöttünk, nem pusztítani… Pedig erről mi mégis sokszor elfeledkezünk. Pusztítunk, szemetelünk, gátoljuk egymás útját… Az emberekét, az állatokét, a folyóét, levegőét, a földét… Vajon miért?
Az út örök… Ő akkor is lesz, amikor mi már nem járunk rajta. Lehet, hogy már nem olyan lesz, mint most, talán messze elmarad a mi mostani utunktól, talán jobb lesz, szebb. Bárhogyis, itt lesz az út a Föld kicsiny bolygóján. A mi kis bolygónkon, aki, vagy ami nélkül mi sohasem léphettünk volna az útnak ezen ösvényére...
Melyik út a legszebb? Mindegyik más. Nem lehet őket összehasonlítani, vagy legalábbis nem érdemes. Mindenki tempója különböző, van, aki siet, van, aki lassabb, s minden út más és más. Különbözünk, és ez jó, hiszen így tanulhatunk a legjobban egymástól, mi azonban néha ezt is felrójuk neki…
Az út is változik, ahogyan mi is az úton. Télen hó esik ránk, s az útra, nyáron eső. Néha, futunk az eső elől, mert félünk, hogy megázzunk, és ki tudja, talán éppen azért ázzunk el. Mert félünk a vihartól. Pedig a vihar talán lehet áldás is, mert elsöpri, a régi rosszat, elavultat, és új életet teremt. Néha pont az eső az, aki előcsal néhány virágot az út mentén… Mi haszna a virágnak? Szép! Ez nem elég? Oh, nem, ez az embereknek sosem elég… A Virágban megannyi lehetőség rejlik. Egy Virágból bármi lehet, lehet gyümölcs, finom édes, lehet egy másik élet… Vagy elég, csak annyi, hogy szép...
Van, hogy az úton valami különös történik... Van, hogy eső is esik, és mégis süt a nap… Eső és nap, ellentmondással teli… Mégis csodát szül, a Szivárványt! Hát nem csodálatos? Ahogy maga az út…
(Metog tollából)

2013. június 27., csütörtök

Varázslatok erdeje - verses mese - Első rész

A varázslatok erdeje…



Hol volt, hol nem volt, ott ahol a kurtafarkú malac túr,
vagy még azon is túl…

Éldegélt egy legény,
kedvence, a lepény.
kiállása, szerény,                 
jelleme  csupa erény.
Története  rejtély, biz még ő sem tudja,
akárcsak azt nem, merre viszi útja…

Ment mendegélt,
míg egy erdő szélére nem ért.
Adjon isten jó napot,
Gondolt egyet, jó nagyot:
- Fényesebb az út ott balra,
bár, az avar már barna,
mégis  bemegyek rajta,
csak nem keveredek bajba… -.

El is indult hát serényen,
vidámsággal, és  szerényen.
Egy kereszteződéshez jutott,
melyben az út négyfelé  is futott..
- Fényesebbnek tűnik az erdei út,
- gondolta- mi,  pont a patak mellett fut,
arra megyek hát,
kikerülve a nagy fát…
Elment, hát a fa mellett, be az erdő fele,
a patakhoz ért éppen, mikor megcsapta őt a varázslat első szele:
Elé toppant egy zöld ruhás manócska,
kinek termete elég aprócska,
de a hangja érdes, és mérges,
kezében egy túrós rétes…

-Elbotlottam majdnem a nagy kőbe,
igaz, méretem kisebb, mint egy törpe,
de majdnem oda lett a rétesem,
ha így történt volna, én is szétesem…

Énekelem hát a dalt, mely engem előre hajt:
„A túró, mely a világot hajtja,
a legjobb, s legfinomabb fajta,
íze nékem ajándék, s mámor,
ettől leszek én igazán bátor…”

A legény mindezt elképedve nézte,
de a manó az embert bizony nem félte,
ígyhát hamar szóba is elegyedtek,
szeretetben keveredtek,
együtt indultak tova,
meglátjuk, majd hova…
Folytatás következik,
mikor a történet szála újra szövetkezik…